Pest-Buda kereskedelmi életének lüktetése mindig is a városfejlődés ütemével járt kéz a kézben. Pest, a kereskedő- és iparváros a 19. század első felében indult igazán nagy ütemű fejlődésnek. Az élelmiszerek kivételével az árusítás fő színterévé a boltok váltak és az italmérések mellett egyre nagyobb számban jelentek meg a kávéházak, a különlegességet árusító gyarmatáru boltok, és az ipari forradalom újabb és újabb találmányait gyártó, vagy forgalmazó kereskedők, kisiparosok.

Az üzleti verseny a kezdetektől fogva fontossá tette egy-egy vállalkozás kifelé mutatott képét, arculatát. Az 1800-as évek első évtizedeiben még a középkori eredetű cégér – vagyis az üzletet befogadó házra rögzített konzolra erősített jelvény, logó – volt népszerű, azonban az írás- és olvasástudás terjedésével egyre nagyobb szerep jutott a cégnevet, a tulajdonost és esetleg bizonyos árukat is felsoroló, vagy képileg megjelenítő tábláknak.

 

 

 

 

 

 

 

​

 

 

E táblák eleinte a homlokzatra erősített egyszerű, festett fa-, vagy fémlemezek voltak, azonban a kereskedelmi igények nyomására a század közepe táján Pest-Budán is elkezdtek elterjedni az úgynevezett üzletportálok. Ezeket, a boltosoknak jóval nagyobb bemutató-felületeket, kirakatot adó asztalosszerkezeteket – sokszor a járdából néhány arasznyit lecsípve – a házak homlokzatára építették rá, úgy, hogy beléjük foglalták az üzlethez eleve hozzátartozó földszinti ajtó- és ablaknyílásokat és a köztük lévő falszakaszokat is. Az akkor hatalmasnak számító kirakati üvegfelületeken túl a portálok legfontosabb részei a cégfeliratok számára kialakított betétek voltak. Így foglalták egységes keretbe egy-egy vállalkozás minden üzenetét.

E feliratos és rajzos cégtáblák készítői voltak a címfestők. Az üzleti verseny, a kitűnés igénye folyamatos újításra sarkallta e szakma képviselőit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fára, pléhre festett, applikált betűk mellett a portálok terjedésével az üvegre való festés igénye is egyre szélesebb körben jelentkezett. Mint a korszakban majdnem minden iparágat, ezt is Bécsben, illetve nyugatabbra lehetett magas minőségben elsajátítani. De Pest-Buda címfestői sem tétlenkedtek az innováció terén. 1856-ban Knopp és Veith mesterek közösen jegyeztek be szabadalmat azon eljárás javítására, mely szerint leveles aranyat és leveles ezüstöt, valamint egyéb leveles érczet elronthatatlan anyagokra (illetőleg pléhre) lehet nyomni. Utóbbit az 1873-es bécsi világkiállításon koronás arany érdem-kereszttel is kitüntették. Épp ez az évtized volt az, az Osztrák-Magyar kiegyezést követő gazdasági fellendülés időszaka, amikor a címfestő-ipar is virágzásnak indult és a várost kiszolgáló mindössze néhány vállalkozásból hirtelen tanoncokat és segédet foglalkoztató cégek tucatjai lettek. 1884-ben 59, 1890-ben 127, 1900-ban 162, 1910-ben pedig már 233 címfestő-iparos működött önállóan.

A szakma bővülésével az alkalmazott technológiák köre is szélesedett. Az 1890-es évek Budapestjén már nem jelentett gondot speciális elképzelések megvalósítása sem. Az 1858-ban alapított Bruchsteiner és fia cég, például a bádogplakátokra, azaz dombornyomott táblákra szakosodott. Spitzer József Sándor pedig a különféle üveg táblák szakértőjeként hirdette magát. A vésett üveg, vagy az aranyozott és ezüstözött feliratok tehát elérhetők voltak már a 19. század végén. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az igényesebb megjelenést biztosító technológiákat csak az üzletek egy szűkebb rétege vette igénybe.

A mesterséget a század első felében még céhes keretek között lehetett elsajátítani, azonban a középkorú eredetű rendszer 1872-es törvényi felszámolása után is a mester-tanítvány közötti viszony volt a szakmai előre menetel egyik fő terepe, épp ezért nagyon jellemző volt az apáról fiúra szálló címfestőüzemek jelenléte. Az 1884-es ipartörvény eredetileg nem sorolta azon szakmák közé, amelynek gyakorlásához képesítés szükséges, de négy évvel később mégis bekerült ezek körébe. Az alapfokú oktatást a Székesfővárosi Iparrajziskola szakrajztanfolyamai végezték. Az érdekképviseletet ellátó budapesti szobafestő-, czímfestő-, aranyozó- és fényező ipartestület 1893 tavaszán alakult meg, melynek részben önálló címfestő szervezetét Spitzer József vezette a 20. század második évtizedéig.

A két világháború közötti időszak a reklámiparban is nagy változásokat hozott, számos új anyag jelent meg, a régi, hagyományos címfestő eljárások pedig egyre inkább kiszorulóban voltak. A legújabb trendeket követő modern üzletportáloknál fémből kivágott, vagy neonból formált betűket, logókat alkalmaztak. Ezzel együtt számos hagyományos, üvegfestő technikákat alkalmazó cégtábla is készült, melyeket aztán a II. világháború, valamint az azt követően előálló durva üveghiány tizedelt meg. A 20. század második fele, főleg az utolsó harmada a nyomdaipari eljárások és lehetőségek bővülésével, valamint a kereskedelem szerkezetének drasztikus átalakulásával a címfestő mesterek és tudásuk szinte teljes eltűnéséhez, feledésbe merüléséhez vezetett a 21. század elejére.